Miután a the amazing world of gumball nem vonja el a figyelmemet az egészről, el is kezdem. Talán első sorban azért, mert holnap nem biztos, hogy adódik alkalmam billentyűzetet ragadni, egyrészt pedig szombaton a spánielemet viszem reggel kilenc órára a kozmetikushoz, mert már éppen ideje volt, de a fő indokom, amiért valójában itt vagyok most, az az, amiért mindig is szerettem blogolni. Valamiért úgy érzem, vannak bizonyos dolgok, amiket akárkivel nem oszthatnék meg, de általánosságukat tekintve ki is írhatom magamból. Ilyen például ez is. [Vivien féle bevezetés vége.] Ugyebár adott egy volt barát, és adott vagy te. Ahogy ez általában lenni szokott, ő gyorsan túl lép rajtad, igazság szerint ő is mondja ki, hogy vége egy bizonyos afféle; "Én érzem a végét, de várom, azt, hogy Te mondd ki: már nem vagy a párom" helyzet után. Attól függetlenül, hogy már jóval előtte tudatosult bennem, hogy ez az egész egy biznyos ponttól fogva már halott ügynek minősül, azért mégis csak rosszul esett a dolog, és a megszokott módon megpróbáltam túltenni magam rajta, és úgy gondoltam sikerült is. Ebből ugyan leszámíthatjuk azt, hogy még mindig a pulcsijával alszom, ami nálam marad, illetve... Mit nálam maradt? Lényegében elcseréltük a pulóvereinket. [Igen, ő jól járt. Én meg vehettem magamnak végül egy másik beerseewalkos pulóvert, utólag egyébként nem bánom. ] Lényegtelen. Tehát miután már teljesen túltéve éreztem magam a dolgon, avagy most, akkor ütött szíven igazán ez az egész. Ugyanis valamiért, még mindig hihetetlenül megérint az, ha a facebook üzenőfalon látom, ha már látom végül is elolvasom, hogy mit írt ki, vagy mit kommentelt, végül pedig mindig ugyan oda jutok vissza. Ördögi körök ezek. Talán nem fájna ennyire, ha az egészre nem lenne igaz a "mindig ugyanez a kör, visszajön, boldog leszek, aztán darabokra tör", mert sajnos én már csak egy múltbéli tény ként kezelem azt a kollégiumi állapotomat, amelyben mozdulatlanul feküdtem az ágyon, zenét hallgattam és patakokban folytak a könnyeim. [majd maratont rendeztem a vasút állomásig, fejszellőztetés gyanánt...] Mert már valójában akkor ennyire szerettem. Tehát leszögezhetjük, hogy mégis csak igaza volt az élet és szobatársamnak, mert ő valójában elégszer hangoztatta, hogy nem nem vagyok épp elme állapotú, ha még ezek után megbocsájtok neki, meg mindazok után, ami azon idők alatt esett meg, míg én brazíliában tartózkodtam. Örülök, hogy már nem rágják ezekért a fülemet, de valahogy még több időre lenne szükségem, hogy elfelejtsek mindent ami történt. Nagy hibám ez. Túlságosan szeretem az embereket. [Ez hazugság. Mert nem mindenkit.] De végtére is, sokszor mondtam már, hogy szeretek egyedü lenni néha, és ezzel most magam ellen szólok, de így talán több lehetőséget látok az életben.
[Hahaha. egy egy plusz boldogság információ; azt csiripelték ma a madarak, hogy megérkezett Larry, a kis hermafroditám. ^-^ Ebben egyébként nem vagyok biztos, mert nem kaptam levelet a szállításról. ]

Ez itt a baj, hogy nem először felejtem a csajt
Most még fáj de jobb lesz majd
Mindig csak a szívem hajt

Egyébként megjegyezném egészen kisbetűsen, hogy sohasem szerettem a kpop nevezetű műfajt, egyedül a BigBanget hallgattam és hallgatom meg a mai napig. De meg osszam, ez egyébként egészen tetszik.